Este fél kilenc van, április vége. Kint még világos van, a tehenek kolompja idehallatszik. Őrzöm a királylány álmát, illetve most még csak remélem, hogy egyszer csak hagyja, hogy az ólmos fáradtság, amit már az iskolából hozott haza, végre leteperje. Lassan magamat is előkészítem az éjszakának, bár ez a világosság még mindig megzavar.

A királylány elmesélte, hogy anyukája beteg. De nem látszik annak, mert mások előtt tartja magát. De a családtagok előtt nem... És egyébként is, az ő anyukája szuperérzékeny. Hát hogy van valami nehezítő körülmény az ő lelkében, abban én biztos voltam, bár pontosan nyilván nem tudom megfogalmazni, leírni, megtalálni, de szerencsére ez nem is az én dolgom. Valószínűleg ha ez nem így lenne, akkor nem lenne munkám.

Szeretik ezt a kislányt. De mégis, mintha zavarná őket a jelenlétük. Én biztos kihasználnám, hogy reggelente még tizenöt percet a kocsiban együtt tölthetek a gyerekemmel. Vagy délután kicsit játszanék vele. Persze, ehhez tudni kell, hogyan lehet egy nyolcévessel játszani... Így aztán pénzzel kompenzálnak. Nyilván, halál unalmas egy nyolcévessel játszani. Nekem is az. Én tanítani szeretem. Tanulni vele. Valami újat csinálni, újat mutatni neki. Persze nem könnyű, mert ő a város - az ország - a kontinens királylánya, aki mindent tud. Mindenkinél jobban.