"Menj vissza vándor, nem lehet két hazád!" - énekelte a Hobo Blues Band. Duplikálhatok én mindent, de az otthon érzését nem lehet. Hiába van két lakás, hiába van mindenből itt is és ott is. Nem lehet egyszerre két helyen érezni, hogy otthon vagyok.

Régebben sokat gondoltam azokra a gyerekekre, akikről a váláskor szüleik úgy döntenek, hogy egy hetet anyunál, egy hetet meg apunál töltenek majd. Azt gondoltam, hogy ez nem jó, a gyereknek nincs meg A fészke, AZ otthona. Itt is van kicsit, meg ott is van kicsit.

Pont így érzem most magam, bár nincs heti váltás, hiába van két lakásom, itt sem vagyok otthon, de már ott sem igazán. Vagy itt is otthon vagyok, meg ott is egy kicsit. Úgy kívánnám azoknak a szülőknek, hogy csak egy évet éljenek így... 

Azt gondolom új hazát csak úgy lehet keresni, ha az ember végérvényesen szakít a régivel, teljes elköteleződéssel és az egész családjával, tárgyaival, állataival, (illetve mindennel, amihez ragaszkodik), felkerekedik, és tényleg csak látogatóba megy vissza.

Én kétlaki vagyok, bár volt bennem egy kósza gondolat, hogy talán egyszer majd véglegesítjük svájci létünket, de mára már rájöttem, hogy ezt mi nem tudjuk megcsinálni. (Írtam erről ebben a posztban.) Így viszont ez könyörtelenül kétlakiság. Ilyen volt már a kollégiumban is, aztán a londoni éveim alatt (másfél évet éltem ott 94-95-ben), és most ismét. Úgy látszik, ez az én feladatom erre az életre, hogy megtanuljam, milyen több helyen lenni egyszerre.