- kérdezte Anikó tegnap. Elkezdtem leírni, de ez annál sokkal bonyolultabb. Megígértem neki, hogy legközelebbi beszélgetésünk során elmondom. 

Miért nem dobbantotok? Miért akarsz IDE visszajönni?

Alapvetően nem akarok ODA visszamenni. De ez sokkal bonyolultabb dolog, mint azt én gondoltam. Először is, mitől érzi magát jól az ember?

1. Van - saját - otthona. Mindegy hogy az egy bérelt vagy kölcsönkapott, vagy akár egy saját lakás. De olyan otthona van, ahol bármit felrakhat a falra, bármikor átfestheti a falat, bármikor kicserélheti a bútort, bárkit bármikor vendégül láthat. Van otthona, ahol elfér. Akár egyedül, akár párral, akár családdal, de van elegendő tere.

2. Van munkája, ami kielégíti szellemileg és/vagy fizikailag, kinek mi a fontosabb. Nekem nagyon fontos, hogy szellemileg is megdolgoztasson a munkám. Szeretek gondolkodni, tervezni, szervezni, problémákat megoldani.

3. Van elegendő bevétel, hogy évente legalább egyszer el tudjon menni nyaralni. Ha ezek mellett futja még több hosszú hétvégére is, az még jobb persze. Van elegendő bevétele, hogy bármikor vehessen egy új fürdőlepedőt, ha a régi kirojtosodott, egy másik párnahuzatot, ha megunta az előzőt.

4. Érti a szabályokat, a rendeleteket, tud kérdezni, reklamálni - azaz tudja annyira jól az adott ország hivatalos nyelvét, hogy elboldoguljon akár egy egyszerűbb fellebbezéssel is.

5. Van jövőképe, azaz tudja, hogyan fog zajlani az élete 60 éves kora után. Azaz tudja, hogy mikor mehet nyugdíjba, mennyire lesz szánalmas a nyugdíja, hogyan dolgozhat mellette, azaz vannak alternatívái arra nézve, hogy megöregedve hogyan és miből tud megélni.

Ezekhez képest, hogy állunk mi?

Van otthon egy lakásunk, ami a saját otthonunk, elegendő térrel. Van egy egy éves autónk. A tanítás szellemileg kielégített - más kérdés, hogy a körülmények miatt nyomasztóvá vált maga a környezet, valamint a bevétel is csúfondáros volt. Az utolsó tanítói fizetési papíromon megjelent a bűvös sor: "Minimálbérre való kiegészítés"... (Két diploma, legalább 15 különböző képzés elvégzése után, közel 30 éves munkatapasztalattal.) A magyar nyelvvel, még a jogi nyelvvel is tisztában vagyok, bármikor megírok hivatalos levelet, szerződést, fellebbezést, kérelmet. Ezek fontosak ahhoz hogy érezhessem, nem tudnak becsapni.

A svájci életünkhöz, azaz ahhoz, hogy "dobbantani" tudjunk, elsőnek egy lakásra lenne szükségünk. Hiába adnánk el otthon mindenünket, itt nem tudnánk lakást vásárolni. Ha kiadnánk bérbe a lakást, azzal a bevétellel sem lennénk sokkal előrébb. Az itteni lakás bérléséhez minimum 2 kereső ember kell. Egy lakást kibérelni mérettől függően 2-3 ezer frank. A család létszámához képest van egy minimum méret, amit kötelező kivenni, azaz a létszámhoz igazított méret alatt nem lehet lakást bérelni. A fizetés meghatározott százalékáért lehet csak lakást bérelni. Lakást találni, ha mindennek megfelelünk, akkor is nagyon nehéz, mert kevés bérlakás van, és rengeteg bérlő.

Ha a lakás problémát meg is tudnánk oldani, ahhoz kellene, hogy mindketten (férj és én) dolgozzunk. Egyikünk sem beszél se németül, se franciául. Én beszélek angolul. Ráadásul csak magyarországi végzettségeink vannak, amit itt nem fogadnak el honosítás nélkül. Honosítani csak felsőfokú - helyi - nyelvtudással lehet. Tehát ahhoz, hogy én itt iskolában taníthassak, felsőfokú francia tudás és a diplomám honosítása kellene (idő+pénz). Ennek hiányában én nannyként - vagy betanított munkásként, még kevesebb bérért tudnék dolgozni. A férjem 30 éve vállalkozó, a maga ura, én még Magyarországon sem látom reálisnak, hogy egyik hétről a másikra valaki beosztottjává váljon. Ráadásul nyelvtudás nélkül maximum valamilyen betanított munkát tudna végezni. Ráadásul, amivel foglalkozik, azt nem tudja itt kint csinálni, hiszen se a nyelvet, se a helyi művészeket, se az itteni kulturális élet szereplőit nem ismeri. Ketten keresve, kifizetve a lakást és a hozzá tartozó összes biztosítást, meg kötelező fizetendőket, fenntartva két svájci bankszámlát, telefont, esetleg autót, nem maradna több "elmulatni" való pénzünk, mint Magyarországon. És akkor valaki más lakásában lakunk, egyikünk sem érti a hivatalos nyelvet. Évekkel később nagyon-nagyon kevés nyugdíjra számíthatnánk. Abból itt Svájcban teljesen esélytelen megélni és lakást bérelni. (A szociális hálóval és öregotthonokkal nem vagyok tisztában.) A kevéske svájci nyugdíj még kevesebbé válik, hogy Magyarországra kérjük azt kézbesíteni.

Szóval arra jutottunk, hogy 57 és 52 évesen már nincs elég időnk arra, hogy nulláról kezdve svájci egzisztenciát építsünk fel, olyat, ami legalább azt a színvonalat nyújtja, mint az otthoni életünk (saját lakás, autó, munka).

És nem azt mondom, hogy nem lehet itt felépíteni egy egzisztenciát, és nem éri meg kijönni. Ha idejönnék 20-25 évesen, nem lenne gond, hogy az otthoni egy szobámból egy itteni egy szobába, vagy egy társbérletbe ülök be. Hogy feldobok két évet, hogy nyelviskolába járva tökéletesen elsajátítsam a nyelvet - addig segédmunkából összehúzzam magam. Közben a karriert is lehet építeni, egyre jobb munkákat elvállalva jutni felfelé, 30-35 éves koromra saját lakást bérelni, családot alapítani. Így nyugdíjas koromra már elegendő számú Svájcban ledolgozott munkaévem lenne, hogy valamire való nyugdíjat kaphassak.

Persze biztos van, akinek mindezek ellenére is megéri kiköltözni 50-60 évesen. Akinek olyan szakmája van, hogy csak a nyelv kell hozzá, egy fodrász, egy hentes, egy autószerelő, egy takarító. Aki otthon is csak bérelte a lakását, a bútorok sem az övéi voltak, hasonló kondíciókra jön ki, mint ami otthon volt.

De mi kicsikét belepillantva, úgy értékeltük, hogy ez már nem a mi hajónk. Pár év munka és különlét, anyagilag összeszedjük magunkat, kicsit utazgatunk, valamennyit tartalékolunk, aztán szépen hazaköltözöm.