Arról senki nem mer, vagy nem akar beszámolni, hogy milyenek az első hónapok, ha egyedül vág neki a világnak az ember. Senki nem ír arról, hogy egy nagyon jó kondíciókkal elvállalt munka is lehet végtelenül unalmas és egysíkú. 

Volt már olyan életszakasz az életemben, amikor sokat kerestem. Nagyjából két évig tartott. Akkor is megfogalmaztam magamban, magamnak, hogy a pénz nem minden. Kell hozzá az idő is. Sőt, ahogy telik az idő, egyre inkább szükség van rá, egyre jobban az idő válik erősebb valutává bármilyen fizetőeszközzel szemben.

Ötvenegynéhány évesen már nagyon nehéz egy másik családhoz igazodni. Már minden mozdulatban akartlanul is azt látom, hogy különböznek. Az értékeik, az életük, a prioritások. Egyre nehezebb az, hogy az életemet, a napjaimat, a szabadságomat alárendeljem egy másik család életének. 

A család, akinek dolgozom egy - velünk pontosan egyidős - házaspárból és a kislányukból áll. Lám, milyen fancsali az élet. Ugyanakkor jöttünk ennek a világnak más-más szegletébe, különböző képességekkel és lehetőségekkel. Most nekik Svájcban van saját tervezésű és építésű (szerintem legalább 600 négyzetméteres házuk), bentlakó és bejáró cselédjük. Ők évente többször utazhatnak bárhová, gond nélkül fenntartanak három drága autót, van két ingatlanjuk, amit bérbeadnak. Mi meg, akik a világ egy szűkösebb helyére születtünk, házasságunkból néhány hónapot / évet egymástól külön élünk, hogy a 70 négyzetméteres, kilencedik emeleti vidéki panellakásra tizenöt évvel ezelőtt felvett devizanéven elhíresült uzsorahitelből hátralévő kétmillió forintot vissza tudjuk fizetni. És ehhez nem elég, hogy otthon dolgozzunk,  mindketten másfél állásban, diplomákkal a puttonyunkban. Persze lehet, ha nem a pedagógus pályára sodor az élet, akkor minden másképp alakulna. De tudjuk, hogy ma Magyarországon komának a legjobb lenni.