Vége van ennek a végeláthatatlan nyári szünetnek. Végre. Napi 10-11-12 órákat dolgoztam, ebédszünet nélkül, reggel fél kilenctől este 7-ig, 8-ig, vagy amikor a szülők nem voltak itthon, akkor akár éjfélig is... Be kell lássam, ez már nem az én világom. Én már nem akarok, nem tudok, nem vagyok képes ennyit dolgozni. Még akkor sem, ha az a munka olyan unalmas, amilyen ez volt itt. Csupa passzív, gyerek-kísérő nap, végtelen unalom. De most végre, és jövő nyáron már bele se kezdek! Nincs az a pénz, hogy én ezt bírjam...

Össze fogom szedni, mi az, amit feltétlenül meg akarok nézni, mielőtt hazaköltözöm, hogy ebben az utolsó évben azokra sor kerüljön. Amit biztosan tudok, hogy még egy évig zongorázom, ezt nem akarom abbahagyni.

Olvasni, lehetőleg minden olyan könyvet, ami már itt, kint van.

Megpróbálni figyelni az étkezésre. Legalább a mennyiségre és az édességre...

Megtalálni a jót megint... Lehet, el kéne olvasnom a blog elejét, mik voltak a régebbi örömeim...