Az elmúlt két hétben úgy voltam otthon, hogy végre nem vendégnek éreztem magam. Hanem úgy igazán "otthon voltam". Elképesztően mozgalmas volt, kezdve a kutyuska búcsúztatásával, a kétnapos bajai kirándulással, bőrgyógyásznál látogatás, találkozás két régi kollégával, egyeztetés a volt és leendő főnökkel (igen, februártól tudnak helyet biztosítani), találkozás két barátnővel, egy mozi, néhány étterem, ikeázás anyuval, a könyvem befejezése és végül az új ágy megrendelése. Ez mind belefért a két és fél hétbe úgy, hogy közben volt idő otthon lenni is. 

De ezek után végérvényessé vált a döntés, január 31-én hazaköltözöm. Február 1-re fogunk hazaérni. Egy hetet adtam magamnak a kipakolásra, rendezkedésre, a takarítás elkezdésére, majd február 10-én kezdeni fogok az iskolában. Egyelőre mint napközis, szeptembertől elsőben mint tanító.

Míg otthon voltam, végig fájt a torkom, eldugultak az arcüregeim. Miközben tudtam, hogy ez nem betegség, hanem pszichés (a fájdalomcsillapító például nem hatott), nagyon zavaró volt. Tudtam, hogy még van egy konfrontáció, amikor felmondok. 

Úgy terveztem, hogy amikor anyu és apu együtt itthon vannak, de a gyerek nincs itt, akkor mondom meg. De mikor vasárnap este visszaértem, csak apu volt itthon. Anyu még egy hétig Japánban maradt, a kislány pedig egy osztálytársánál volt halloween partin. Mivel anyu csak egy hét múlva jön haza, apuval meg volt alkalmam beszélni, még este megmondtam neki, hogy január 31-én hazamegyek. Szegény először csak nézett, hogy jó. Erre mondtam neki, hogy de nem jövök vissza. És akkor kezdte felfogni. Mondtam azt is, hogy tudom, hogy két hónap a felmondási időm, de mivel a döntés megszületett, így tartom korrektnek, így nekik is több idejük van keresni valakit. Megköszönte. Bírom ezt a fickót. Mondta, hogy nagyon sajnálja, és szomorú, de megérti. És szerencsére szó nem volt arról a bekezdésről, ami a szerződésemben van, hogy ha több szabadságot veszek ki, akkor azt le kell dolgoznom. Mert azért abba beleálltam volna, hiszen nem én veszem ki a szabadságokat, hanem ők járnak nyaralgatni. Este még megerősítettem írásban, e-mailben ezt a felmondást, ahol leírtam mindent, részletesen, így többször is átolvashatják, ha akarják. Elküldtem anyunak és apunak is. És innentől átadtam a szorongást is nekik, most már nekem máshol kell, hogy járjon az eszem.

Végzem a munkám, teszem a dolgom, készülök a lezárásra és a következő etapra - de már otthon.

Most már nincs visszakozás, nincs visszafordulás - egy irány vezet: haza.