Pedig tegnap jó napom volt. Elmehettem a házból, egy napernyő talpát kicselni gurulósra. Teljesen hamvába holt ötlet, de elmehettem intézkedni. Meg műtrágyát venni. Ezzel el is ment a délelőttöm, a gyertyatartó tisztítást meg úgy látom megúszom, mert anyu pucolgatja. Sebaj, helyette az esőben kisikálhattam a teraszon egy szőnyeget...

Amikor eljöttem az iskolából, azt gondoltam, hogy én már úgysem fogok soha többet tanítani. (Nem is tudom, mit gondoltam, mit fogok csinálni Svájc után?) Most is azt gondolom, hogy ha hazamegyek, nem fogok soha többet nannyként dolgozni. Csak most már kicsit óvatosabban gondolom ezt.

Februártól, de legkésőbb szeptembertől visszatérhetek a régi életemhez. Most úgy érzem, hogy juhhé, bármeddig is bírnám én ezt, itt kint, de tudom, amint betrappol a gyerek este a szobámba, már másképp fogom gondolni.

Tudom, hogy meg fogom bánni, hogy hazamentem, hogy nem maradtam még tovább. Hiszen ahogy telnek az évek, lassan 53 leszek. Se bírni nem fogom, se kelleni nem fogok itt már 55 vagy 60 évesen. Szóval hiába akár lehetne, de nem lesz visszaút. Sok pénzt hagyok itt, de elmúlik az élet otthon - nélkülem.

Két évet feldobtam az életemből, megismertem egy kicsit Svájcot, azt a Svájcot, ahova sosem gondoltam, hogy valaha is eljutok majd.... De komoly a szándék, végleges a döntés. Csak még a részleteket kell tisztázni, hogy sikerül-e februárban, vagy még két-három hónapot rá kell húzni. De legkésőbb októberre ez is kiderül.